Szerelmes lett a feleségem. Megbeszéltük már százszor is, hogy eltitkoljuk egymás elõl, ha ilyesmi történne. Én ugyan hol ezt mondtam, hol azt, volt, hogy majdnem beleõrültem a gondolatba, hogy talán máris titkol elõlem valamit, és amikor találkoztunk, lázasan, szégyenlõs tekintettel rögtön belekezdtem:
- Én mégis tudni akarom, ha van valami! Van már valaki, akit szeretsz?
Honnan tudhattam volna, hogy igaz, amit válaszol: nem, nincs. Megsimogatta az arcomat.
Mennyiszer öleltem meg csak azért, hogy közvetlen közelrõl megnézhessem vállán a kabátot, az inget, nincs-e rajta idegen hajszál. Hányszor szagoltam észrevétlenül a nyaka mögé, és hajoltam hozzá egész közel, hogy lehelletébõl kiérezhessem egy másik száj lehelletét. Mert meg lehet érezni, ott marad a másik száj íze egy darabig.
Törékeny feleségem van, tele fájdalommal. Puberáldisztrófiásnak mondja a szaknyelv, pedig éppen nem olyan ijesztõ, mint ez a név: örök kislányos teste van. Feszes bõr, lapos mellecskék, lapos has, bátortalan kis combok és meleg, szögletes kis öl. Nagyszemû, nagyszájú, bánatos kamasz. Barna, bátortalan haja összevissza áll, mintha nem tudná a dolgát, mintha nem tudná, hogy dísze, koronája kellene legyen a szelíd arcnak.
Boldogtalan.
Összeszorul a szívem, amikor nevet, mert nagyon nevet, igyekszik, jól akarja magát érezni mindenképpen, és ha pincértõl rendel, sört vagy bort rendel azért is, hadd kábítsa el magát. És teli szájjal nevet, nagy, húsos ajkai megnyílnak, a feje hátra hajlik. Rajta felejti mindenki a tekintetét, és nincs férfi, aki ne ugyanarra gondolna ilyenkor. Az alkoholtól kipirosodik az arca, orrcimpái alig észrevehetõen elkezdenek remegni, és figyel, úgy figyel mindenkire, aki férfi és beszél, mintha csak az a férfi lenne egyedül a világon, és nevet, érzékenyen, már-már bántóan hangosan és szolgálatra készen - minden apró furcsaságon, viccen, grimaszon.
Mint egy rima.
Bánatosan jött haza. Tett-vett a konyhán, hamar vacsorát készített, és szólt, hogy üljünk asztalhoz. Késtünk, a gyerekek sem tudták abba hagyni még a játékot, én meg - ura a háznak - annyira belefeledkeztem az írásba, hogy bár hallottam, hogy szól, felelni már elfelejtettem. Talán félórát is késhettünk. Már megterített, az asztalon gyengén gõzölgött az étel, õ még mindig az asztal mellett ült, merengve, hátradõlve, lábai keresztbe rakta, s egyik tenyerével ölét takarta. Nyugodt volt.
Rámosolyogtam, de õ csak alig tudott visszamosolyogni.
Már akkor tudtam mindent. Már onnantól elkezdõdött a játék. A harc. Már jobb lett volna, ha nem kérdezek semmit, mert láttam már mindent, ami megtörtént, és aminek még meg kellett történnie - mindent.
Töltött paprika volt a vacsora.
Eltökéltem, hogy nem kérdezek semmit. Amíg nem tudhattam biztosan, van-e titkolni valója, nyaggattam, faggattam, gyötörtem, hogy tudassam vele, milyen fontos lenne tudnom, ha lenne mit. De amikor már láttam, hogy mondania kellene valamit, elhagyott minden erõm és akaratom: már azt szerettem volna, ha magától nyílik meg vagy záródik be örökre, és hiába borzongtam meg mindkettõtõl, nyugodtnak tettettem magam, mert még nyugtalanságommal sem akartam sürgetni.
Az asztal mellett ült még mindig, nem vagyok éhes, mondta, ettem hazafelé egy pizzát, nem voltam valami jól. A tenyere még mindig az ölén, mintha nem akarná, hogy elszökjön az a kevés meleg, ami fáradtságában ott összegyûlhetett.
Basztak.
Nyelnem kellett ettõl a gondolattól, aztán rögtön innom, és ahogy a pohárért nyúltam, feldöntöttem, és a sárgás narancslé az asztalra folyt.
Mosolygott. Konyhakendõért nyúlt, felitatta a folyadékot, s mintha rázta volna egy kicsit a fejét, talán, hogy milyen ügyetlen vagyok. Egy rövid idõre rám emelte a tekintetét, de nem állta sokáig a pillantásomat. Felállt, a mosdókagyló fölött kitekerte a rongyot, a fürdõszobába ment, kezet mosott. Csak egyetlen kis perccel maradt bent tovább, mint amennyi a kézmosáshoz szükséges. Talán csak belenézett a tükörbe és vizslatta arcát, izmait, hogyan állnak össze, mirõl árulkodnak vagy mirõl titkolóznak. Talán csak megsimogatta ölét, talán csak hosszasan törölte meg a kezét, és végiggondolta az elmúlt két órát, az elmúlt kettõ (vagy három? talán négy? öt? nem, öt már nem lehetett!) gyengédségeit és ceremóniáját. Talán csak megszédült egy kicsit, mert hirtelen ugrott fel az asztaltól, talán csak lemosta a tükröt vagy a kád szélét, a gyerekek folyton összemaszatolják, piszkos, vizes kezükkel rajzolgatnak rá, és hangosan nevetgélnek, sikongatnak, amikor együtt fürdenek.
Már álltam volna fel, hogy utána megyek, átölelem, és megmondom neki, hogy érzem: megtörtént, de õ éppen akkor lépett ki a fürdõszoba ajtaján, és nyílt, gondtalan és gondolattal tekintettel nézett rám, rögtön elszégyelltem magam, és bizonytalanul, mint aki nem tudja, miért kezdett el egy mozdulatot, a kenyeres polchoz léptem, és vágtam magamnak egy szeletet. Nézett kedvesen, mosolyogva, és nem szólt, hogy még az asztalon is ott a teli kenyereskosár.
Moziba ment egy barátnõjével. A piros nadrágját vette fel, és még délelõtt megmosta a haját. Kitakarított, fõzött, elintézte a telefonokat. Nem felejtett el semmit, amikor bevásárolni volt. Indulás elõtt hozzám lépett, megkérdezte, mind dolgozom mostanában. Hümmögtem. Anélkül, hogy levettem volna tekintetemet a számítógép monitorjáról, megsimogattam a fenekét (szépen domborodott a piros nadrágban), mintha kívánnám. Rám mosolygott, de nem ült az ölembe, nem rakta tenyerét a vállamra, ellépett, és összeszedegette a gyerekek szétszórt kisautóit. Amikor kilépett kis egyszobás lakásunkból, még visszanézett, rendben hagy-e mindent maga után, majd hirtelen, határozottan húzta be az ajtót. Jól esett volna, ha babrál egy kicsit, ha remeg a keze, vagy ha csak köhint egyet, ügyetlenkedik.
Nagy csend maradt utána.
Már másfél órája késett. Könyvet vettem elõ, csak egy kis olvasólámpát kapcsoltam fel, hogy gyenge kis fényudvarában olvassak. Színjáték volt. Amikor hazaérkezik, hadd lássa rajtam, hogy nyugodt vagyok, hogy elmerülve, elgondolkodva, szelíden lásson - egy szép, érzékeny novellákkal teli könyvet választottam -, s hadd kínozza az önvád: amíg én itthon, bízva benne, nyugszom, õ legtitkosabb, leggyönyörûbb szenvedélyeit táplálja titkosan, kizárva engem minden örömébõl.
Elolvastam már pár novellát, de még mindig nem érkezett meg. Újabb félóra telt el. S akkor valami eszembe jutott, amitõl nyugtalanul el kellett dobnom a könyvet, s fel kellett ugranom, izgalmamban fel- és alá járkáltam. Hangosan mondtam ki, amire gondoltam:
- Lehet, hogy már tudja, hogy gyanakszom? Tudná, tudná, tudná? És mégis?
Kétségbeesetten álltam a szoba közepén. Mi bánt, kérdeztem magamtól. Megnyugtattam magam valahogy, legalább annyira, hogy visszaülhessek a lámpa fényudvara alá. Tartottam a könyvet magam elé, mintha olvasnám, de üveges szemekkel néztem csak a papír mögötti végtelenbe. Már majdnem gondolkodni tudtam nyugtalanságomon, amikor megzörrent a zár. Felugrottam, visszaültem. Magam alá húztam a lábaimat, és a könyv fölé hajoltam.
Tett-vett az elõszobában, és óvatosan nézett be az ajtón, miközben a cipõjét vetette le.
- Nem alszol még? Megvártál?
- Jó ez a könyv, igen érzékeny - felmutattam neki, mint egy bizonyítékot, s még a számat is legörbítettem, hogy ez igen, vannak ilyen jó könyvek.
Leült mellém a kanapéra. A térdemre tette a tenyerét. Sose szokta.
- Milyen volt a film? Mit is néztetek?
- Már nem kaptunk jegyet, sétálgattunk, csak beszélgettünk egy kávézóban, azért is késtem...
Felállt, és a fürdõszobába ment. Hallottam, hogy fürdõvizet enged, lehúzta a vécét, és sokáig csend volt. Talán már a kádban ült, vagy... Nem is tudom. Attól féltem megint, hogy a tükörben nézegeti magát. Szívesen kilestem volna.
Megágyaztam. A paplan egyik sarkát felhajtottam, kis háromszög mutatatja így, hogy hová kell feküdnöd. Egy szállodában láttam ezt, valamikor régen még, így vetette meg az ágyakat a szobalány, és azóta a törõdés és a figyelmesség jele volt ez nekem.
Elmosolyodott, amikor meglátta, csak egy törülközõben jött be, szokása szerint vizesen, sosem törölte magát szárazra, az ágyban száradt meg.
- Bent hagytad a vizet?
- Jaj, nem. Te is akartál fürdeni?
- Nem baj, talán maradt még annyi meleg, hogy lezuhanyozhassak.
A fürdõben vadul kutatni kezdtem a ruháit, és hiába szégyelltem magam, szagolgattam a ruhadarabjait, mint egy megvadult kutya. Semmit nem éreztem. Nagyokat sóhajtva néztem a tükörbe:
- Te, fasz!
A bugyi! Hol a bugyi? Újra elvesztettem minden józanságomat. Felborogattam minden szennyest, belenéztem a mosógépbe, de nem találtam. Visszavette volna? Nem, ilyet sose csinálna. Ki kellene mennem, megnézni. De hát csak törölközõ volt rajta! Alatta ott lett volna a bugyi? Egyáltalán milyen bugyi is volt rajta? A fehér. A fehér? Tényleg, dobbant meg a szívem. A fehér, a tanga. Hol van? Újult erõvel kezdtem kutatni. Újra szétdobáltam mindent. A szennyesek között találtam meg. Bele volt csavarva egy piszkos pólóba. Az enyémbe. Szinte elsírtam magam, hogy éppen ez enyémbe tekerte. A bugyi ugyanis el volt szakítva.
Összecsuklottam.
- És mi van Ancsával? - kérdeztem tõle, amikor melléfeküdtem az ágyba, végeztem a zuhanyozással.
- Volt még melegvíz?
- Langyos.
Hallgattunk.
- Én is találkoztam vele tegnap elõtt, vagy három napja is már? - tényleg így volt.
Gyorsan elmondtam, mielõtt õ mondhatott volna bármit is Ancsáról, hogy én mit beszéltem vele. Nem akartam, hogy lebuktassa magát.
- Ja, nekem is mesélt... - szólt bizonytalanul.
Sokáig gondolkodtam, hogy mondjak-e valami hazugságot is, hogy elfogadja-e vagy sem - lebuktassam vagy hagyjam, hogy õ oldja meg úgy, ahogy akarja.
- Fáradt vagyok, egész nap is rosszul voltam. Szerintem holnap már menstruálni fogok... - megfordult, jelezve, hogy aludni akar.
- Ma még szeretkezhetnénk... - mondtam, de nem érintettem meg, nem simogattam meg a hátát, pedig azt szerette.
Visszafordult, megsimogatta az arcomat, a szemembe nézett, és rám mosolygott.
- Nem megy, ne haragudj, fáj a hasam, görcsöltem egész nap.
A kezét sokáig az arcomon hagyta.
Hazug kurva!
*
Felsírt éjjel a kisebb fiú. Õ szokta megnyugtatni ilyenkor õket, de most meg se mozdult, aludt, meg se rezzent, úgy aludt, mint aki napok óta semmit, mint aki nagy-nagy munkában fáradt ki - halálosan. Haragudtam rá, hogy egyedül álmodik.
Megnyugtattam a kicsit, tejet hoztam neki, simogattam a hasát, lassan, körbe-körbe, és amikor már megint aludt, szuszogott, mókásan, de mégis kétségbeejtõen kiszolgáltatottan, kisszéket hoztam, és leültem a kiságya mellé. Hajnali három-négy óra lehetett. A legsemmibb idõszak. A legistenesebb.
Hallgattam a családom csendjét.
Fáradt voltam én is, szédültem. Kimentem a fürdõszobába, újra megnéztem az elszakított fehér bugyit, már higgadtan, még ásítottam is közben. Egészen közel emeltem a szememhez: ez bizony el van szakítva.
- Leszakította róla - mondtam ki magamnak, hogy igen, így van, ezen az úton kell továbbhaladnod.
De hová? Le akartam leplezni talán? Vagy kifürkészni a titkait? Vagy csak azt akartam, hogy legyen mirõl gondolkodnom? Kínozni akartam csak magam? S ha igen, akkor miért nem engedtem meg magamnak, hogy találgassak: melyik férfi lehet az? Hiszen nem járt õ el annyit sehová, sosem, hogy hosszabb kapcsolatokba kezdhessen ismeretlen férfiakkal. Vagy lehet, hogy alig ismeri? Épp csak egymásra néztek a buszon, az utcán, a boltban? Vagy egy régi ismerõs, akivel összefutott valahol, és nagy örömmel üdvözölték egymást, úgy, hogy mindketten meg is lepõdtek, és feltették maguknak a kérdést:
- Hát ennyire fontos voltam én ennek a lánynak, ennek a fiúnak, hogy így üdvözöl, így mosolyog, ilyen titkosan, ilyen szépen? Miért nem vettem én ezt észre?
Pedig lehet, hogy nem is voltak olyan fontosak egymásnak, csak egy rossz, szürke napja volt mindkettõnek, és váratlanul meglátva egymást a legkorábbi fiatalságuk élénk színû örömeit juttatták egymás eszébe, és hálásak voltak egymásnak egymásért.
- Leülhetnénk valamikor beszélgetni! - ezt biztosan a fiú mondta volna.
És valamikor találkoztak, és mindketten szépen felöltöztek, még nem is tudva, miért, még inkább attól félve, hogy amikor meglátják egymást megint, már nem örülnek majd annyira, majd nem lesz mirõl beszélniük, mindketten megváltoztak, már régen nem lennének még szomszédnak se jók.
De megint ott volt az a mosoly, az a zavar az arcon. Akkor már, biztosan, egész biztosan, kimondták magukban a szót: szerelem, és hosszasan néztek egymás szemébe, de csak úgy, mintha kellene, mintha a figyeléshez kellene, mert mégis csak lett volna mirõl beszélniük, és kíváncsian és nagyon figyelve nézték egymás kezét elõször, ahogy a hangulatos kis szórakozóhely asztalán nyugszik, vagy babrál a pohárral.
Ittak.
Biztosan ittak valamit, amikor elõször találkoztak. Lázasan kutatni kezdtem az emlékeimben, volt-e a közelmúltban olyan, hogy zavarodottan jött haza, vagy kissé bolondosan. Mert ha iszik, ez a kettõ lehet: vagy sírós lesz a kedve, vagy túl jó, „gyeretáncoljvelem”-kedv, amivel igen nehezen lehet csak bármit is kezdeni, ha a másik rosszkedvû vagy egykedvû vagy egyszerûen csak józan. Mint ez az egész rohadt, szar világ...
Nem, nem volt olyan, nem emlékeztem semmire. Vagy régebben történt már mindez? Ezek már hónapok óta titkolóznak?
Rémülten néztem körbe, nem tudom, miért, olyan lehettem, mint aki, eltévedt egy dzsungelben, és lopakodó vadállat hangjait hallja. A gyors, váratlan mozdulatom megijesztett, a fürdõszobai tükör mellett álltam ugyanis, és csak annyit láttam a szemem sarkából, hogy valami mozdul, azt hittem õ jött utánam.
- Majom! - mondtam magamnak, ahogy a tükör elé hajoltam. Szembeköptem a képemet.
A kisfiam megint felsírt.
*
Visszafeküdtem mellé, de nem tudtam elaludni. Nézni akartam, de még azt se mertem, féltem, hogy megérzi, és váratlanul, mint egy rossz horror filmben a halottnak hitt áldozat, rámnyitja a szemét. Kirázott a gondolattól a hideg. Inkább a plafont néztem, már volt mit látnom, kint lassanként világosodott.
- Mi nem az enyém belõled?
Ezen elgondolkodtam.
- S hát olyan szörnyû lenne, ha az enyém lennél, ha birtokolnálak? Mihez tudsz kezdeni azzal a fene nagy szabadsággal, amit keresel? Szerelmek? Férfiak? Faszok? Mit keresel? Magadat? Hát biztos vagy-e benne, hogy ilyen kalandocskákban találsz magadra? Meg amúgyis: miért vagy te annyira kíváncsi magadra? Mi szükséged neked magadra? Nem vagyok elég neked én? Már nem vagyok?
- Azt mondod: kalandocskák? - helyette is kérdeztem, mindig így gondolkodom, párbeszédekben, ha fontos dolgokról van szó.
- Szerelmek? - kérdeztem ijedten.
- Az! Szeretem azt a férfit!
- Miért nem mondod ki a nevét?
- Gergõ! Gergõ! Ha tudni akarod.
- Gergõ. Hülyeség. Nem is ismersz egy Gergõt se.
- Hm. Ez jellemzõ rád.
- Szebb, mint én?
Nem válaszol.
- Nem hallasz?
- Miért érdekel?
- Miért ne érdekelne? A feleségemet baszogatja egy Gergõ, akirõl nem tudok semmit, csak megkérdezhetem már, hogy szebb-e, mint én!
- Nem szebb.
- A fasza?
- Mit akarsz? - szinte sértõdötten kérdezi, mintha bunkónak tartana.
- Jobban baszik? Vagy szebb a fasza? Mondd meg! Ne hazudj, hogy ez nem fontos! Nagy, kicsi, vastagabb, szelídebb, kisfiúsabb, férfiasabb, tolakodóbb, figyelmesebb? Nem a Gergõ, nem az ember érdekel - a fasza, a faszáról beszélj nekem!
- Nem beszélek, engem nem érdekel a fasza.
- Akkor mi érdekel, te majom? Miért vele fekszel le, miért nem velem? Miben jobb õ, mint én?
- Csak más.
- Csak más?!!! - kiabálok már. - Csak más? Hát nem is vagy belé szerelmes?
Ezt a beszélgetést már álmodtam, kifáradtam a hosszas gondolkodásba, és sehogysem emlékszem vissza rá, hogy mit válaszolt akkor.
*
- Mikor találkozol legközelebb Ancsával? - reggeliztünk, a gyerekeket már óvodába vittük, csak ketten ültünk az asztalnál.
Meglepve nézett rám.
- Nem beszéltük meg, hogy újra találkozunk. Miért gondolod, hogy megint találkoznunk kéne?
Megzavart a válasza megint.
- Csak... Úgy tûnt, hogy jól kibeszéltétek tegnap magatokat, gondoltam, összejártok majd. Mit tudom én!
- Nem. Nem beszéltünk meg semmit.
*
Negyedik hete nem szeretkeztünk. Hol én értem haza késõn, hol õ panaszkodott fejfájásra, gyomorgörcsre - szinte féltem is vele szeretkezni, mert olyan gátlástalan, szenvedélyes és kiszámíthatatlan szoktam lenni közben, hogy tartanom kellett hirtelen elõtörõ indulataimtól. Talán adok neki egy pofont, miközben a legnagyobbakat sóhajtja, és az égõ kéjtõl az ágyékomban én is jobban megszédülök, és rákiáltok:
- Kivel csalsz, te kurva? Ki baszogat?
Eljött viszont az este, amikor nem volt semmi kibúvó, neki se, nekem sem. Korán otthon voltunk mindketten, a gyerekek már kilenc órakor aludtak, mélyen, a hosszas, vidám játszótéri kalandjaikról álmodtak talán, a kisebb néha még fel is nevetett.
Feküdtünk fent, egyszobánk galériáján, kis menedékünkben, pihenten (délután mindketten aludtunk egy kicsit a kiadós ebéd után, csak a gyerekek kacagásaira ébredtünk, mert békásat játszottak, és a nagyobbnak igen jól sikerült az utánzás, mindketten akkorákat nevettek, hogy elõször rémülten ugrottunk fel, azt hittük, baj történt). Szombat volt, még a hétfõ nyomasztó feladatai sem árnyékolták be az estét.
Megkért, hogy nyomogassam a hátát egy helyen, mert fájt neki, talán rossz mozdulattal emelte fel kisfiunkat kint a játszótéren, talán a reggeli bevásárlásnál erõltette meg izmait. Levetette könnyû kis ingét, és hasra feküdt elõttem, mutogatta ügyetlenül, hogy hol fáj, és ez tetszett nekem, csak mosolyogtam rajta, nem tudtam ellentmondani. Kedvesen, gyöngéden nyúltam hozzá. Lassú, körkörös mozdulatokkal igyekeztem oldani a görcsbe rándult izmok feszességét, végigszaladtam ujjaimmal gerincén is, nyakától egész a fenekéig, de nem nyúltam be a nadrágjába, nem akartam, hogy szeretkezzünk, vagy ha szeretkezünk is, még nem akartam ilyen gyorsan. Féltem még mindig, azt reméltem, megúszhatjuk még valahogy: talán beszélgetni fogunk, vagy valami kellemes film kezdõdik el a tévében, amit mindenképpen végig kell néznünk. Igen, a tévé, jutott eszembe, és egy pillanatra odébb másztam, hogy a távirányítót megkeresve bekapcsoljam az egészen lehalkított készüléket, szerettem, ahogy vibrál a fénye, ahogy ártatlan képek pörögnek elõttem, mintha az élet pörgött volna a dobozban. Egy fél perc sem volt az egész, és közben szóltam is:
- Rögtön folytatom, van még egy kis görcs benned, ellazítom, várj, bekapcsolom a tévét...
De mire visszafordultam, már levetette magáról a nadrágot, és bugyiban feküdt elõttem, már a hátán, és nyújtotta a kezét, hogy magához húzzon. Mosolygott. Megadtam magam. Eszembe jutottak a régi, õrjítõ szeretkezéseink, amikor még szabad volt akár kiáltani is, ha úgy esett jól, nem kellett egymást csitítanunk, hogy „pszt, a gyerekek, mozgolódik az egyik, még felébrednek”. Eszembe jutott, ahogy megadóan és hihetetlen ügyességgel fölém kerekedett, és hátát mutatva nekem rám ereszkedett, lassan, miközben kezeivel combjainknál matatva mindent a helyére tett, és lassú, ijesztõen lassú mozdulatokkal táncba kezdett rajtam... Sóhajtottam, és adtam én is a kezem, már rá is akartam hajolni, hogy nyakon csókolom, amikor megláttam, milyen bugyi van rajta.
A tanga volt.
Megdermedtem. Nem akartam, hogy észrevegye rajtam a zavart, de már nem is titkolhattam, hogy az ölét figyelem, hát elkezdtem a fehérnemûvel játszadozni. Egy ujjamat bedugtam alá, s mintha csak izgatni akartam volna, körbefuttattam mindkét oldalon, a szélei mentén, hogy keressen a szakadást.
Megvarrta volna?
Nem, nem találtam a szöveten semmi roncsolódást.
Újat vett helyette. De ugyanolyat! Ez egy új bugyi, újat vett helyette! Újat vett helyette! A másikat biztosan kidobta. Görcsbe rándult a gyomrom, minden erõm elhagyott, nem tudtam én már a szeretkezésre gondolni, csak a bugyit akartam, hogy hadd vizsgálhassam meg alaposabban, ügyetlenül próbáltam róla leszedni, de közben már mellé hanyatlottam én is, mintha már a kielégüléstõl hanyatlanék hátra, de közben a fájdalom és a kétségbeesés fektetett le, csak a kezem maradt az ölénél, és próbálkozott, egyre ügyetlenebbül, egyre elkeseredettebben. Éreztem, hogy elõtörnek a szemeimbõl a könnyek, ez megijesztett, nem akartam, hogy meglássa, és egy rántással, hogy eltakarhassam az arcomat vele, megragadtam és leszakítottam róla a tangát.
Felsikkantott.
Hát így? Hát így sikíthatott akkor is?
A bugyit az arcomra nyomtam, hadd szívja fel pár megszökött könnycseppemet, és azzal takartam sírásra torzult arcvonásaimat is, miközben õ azt hihette, hogy az illatát szívom õrülten és hirtelenül felizgulva. S hagytam, hadd higgye, s hagytam, hogy közben megoldja rajtam a nadrágot, és lehúzzon rólam minden ruhát, s hagytam, hogy csókolgassa a hasamat, az ágyékomat, és vadul, mert azt hihette, azt kívánom, szájába vegye szerszámomat, és igyekezzen, félelmetes iramban, hogy eljussak az orgazmusig.
Sírtam. Úgyse rám figyelt.
- Ezek a bugyik mindig ugyanott szakadnak el - mondtam elhaló hangon, vagy kérdeztem inkább, nem is tudom.
Csak egy pillanatra hagyta abba a „munkáját”, de megéreztem, hogy megértette, amit nem szabadott volna neki, és csak sírtam, hangtalanul és erõsen - kielégülésig.
*
- Nem akarod, hogy megkúrjalak? - kérdeztem tõle lihegve, mintha még az izgalom sodra vinne, pedig csak a félelem és a gyanú kényszerítette ki belõlem ezt a kérdést: talán csak nem akarja, hogy szeretkezzünk, mert nem tudja már magát nekem átadni teljesen? Vagy át tudná, csak azt a másikat kívánja, és nem tudna másra gondolni semmiképp, csak rá? Csak az õ mozdulatait kívánja már, ahogy ránehezedik, és mozgatja csípõjét?
Vajon szõrös-e a feneke, vagy kisfiúsan sima? A mellkasa? Vajon szakálla, bajsza van-e? Nem, nem lehet! Nekem azt mondta, nem szereti a szõrös férfiakat! Nekem azt mondta!
- Ma nem - válaszolta kedvesen.
A száját törölgette, és felcsúszott az arcomig, hogy csókot lehelljen rá.
- Sírtál?
- Iszonyú orgazmusom volt! - hazudtam neki elcsukló hangon.
Elhitte. Elmosolyodott. Elégedetten, fáradtan a mellkasomra tette a fejét. Biztosan ügyes, rafinált nõnek hitte akkor magát.
- Régen nem volt már ennyi spermád - huncutul mondta.
A legszívesebben felpofoztam volna.
Régen? Persze, hogy nem volt már régen! Hetek óta mással baszol, kedvesem, én meg nem baszok senkivel, gyûlik, gyûlik bennem a geci, de neked nem kell, mert szerelmes lettél, áruló, rohadt kis kurva, és titkolsz mindent, mint a legnagyobb ribanc? Minek vagy még mellettem?
Kiabáltam magamban, a szívem nagyon hevesen vert, szédültem, és tényleg azt hittem, hogy elájulok.
- Szeretlek - suttogtam neki, és nem tudom, hogy meghallotta-e.
*
Úgy képzelem, a spanyol nõk szépen sírnak. Asszonyosan nagy termetükkel állnak, mozdulatlanul, rezdületlenül és sírnak. Az olaszokat nem szeretem. Sem a nõk, sem a férfiak nem tudnak szépen sírni vagy zokogni. Ordibálnak, mutogatnak, biztos, hogy párszor feltekintenek az égre, esetleg össze is kulcsolják a kezüket, és térdre omolnak, karjukra ejtik fejüket, és rázza õket a fájdalom. A norvég, a francia nõk - õk igen. Pedig mindkettõ máshogy csinálja. A francia nem bírja eltitkolni fájdalmát, és szól valamit, de csak röviden, érzékien, nem veszekedik, csak szól. A norvég nõ viszont elsápad, és észre sem veszi talán, hogy csorognak a könnyei.
Nem láttam még persze se franciát, se olasz, senkit sírni, de így képzelem õket.
Én nem tudok szépen sírni. Haragszom arra, aki megríkat, és haragszom magamra is, hogy gyenge voltam.
Az éjszakai bugyibõgést sehogy se tudtam megbocsátani senkinek. Elvörösödtem valahányszor eszembe jutott. Erõsebb vagy te ennél! Erõsebbnek kell lenned! Nem vagy ócska olasz nyálfickó, aki hátrafésült hajával elõször még széles vigyorral bering, fõmenõ, az anyjához, aztán, amikor meglátja, hogy halottan, leesett állal fekszik apró kis ágyában, rögtön összeomlik, mint egy, még a valódinál is groteszkebb, rosszul tervezett Bábeltorony.
Bosszút akartam állni.
De hogyan kezdjek neki? Szerezzek magamnak én is nõt? És akkor mi lesz? Titkolózzak, és baszogassam a szerencsétlen ki fruskát? Õ talán még örülne is neki, hiszen nem zargatnám, nem féltékenykednék, ellennék. Hiszen szerelmes! Azt akarja, hogy teret adjak neki, hogy kibontakozhasson benne minden gyönyör, minden örömgránátot felrobbanthasson, oda adhassa magát annak a pöcsnek.
Akkor ebben akadályozom meg.
Azt akarom, hogy szenvedjen.
De mit tehetnék?
Derítsem ki, hogy ki az a férfi, és szerezzem meg magamnak barátnak? Mit érnék el vele? Szerelmi hármasban élnénk? Összetörne a dolog. Az, hogy az a másik férfi képes lenne erre, hogy van ennyire érett és nagyszerû fickó. Én meg mellette izgulós, féltékeny kis kamaszroncs. De lehet, hogy az a marha nem is szereti viszont! Akkor pedig õ fogja megkínozni, nem én! De ÉN AKAROM MEGKÍNOZNI! Azt akarom, hogy szenvedjen.
Valahogy megakadályozom, hogy szeretkezhessenek. Ettõl õ még leszophatná a csávót, de legalább õt nem lehetne dugni. Szeretkezésnél, amikor a legkábultabb, a legkevésbé sem számítana rá, hiszen addig érzéki, kedves, figyelmes és gyengéd lennék, megharaphatnám erõsen a csiklóját, hogy vérezzen, hogy mély, nehéz sebe legyen, ami hetekig, hónapokig nem gyógyul.
Ez a gondolat tetszett.
De aztán megint görcsbe rándult a gyomrom: ha szerelmes, mindent megtesz a férfinek. Velem is így volt. Csak velem törõdött, mintha egy elitkurva lenne, akinek fizettem, hogy kielégítsen, alaposan, borzongató, mély kéjeket csaljon elõ a testembõl. Hagyni fogja, sõt, lehet, hogy õ ajánlja fel, hogy dugja seggbe! És az a rohadt lehet, hogy megteszi!
Öngyilkos lehetnék. Ezen jó ideig elgondolkodtam, de rá kellett jönnöm, hogy nem lenne jó megoldás: nem okoznék vele elég nagy szenvedést.
Megverhetném. Eh, hülye!
Nyomozhatnék utánuk, és... Nem nyomozok! Hadd titkolózzon, hadd legyen áruló, ha áruló! Hiszen megbeszéltük, hiszen tudja, hiszen tudnia kellene...
A bosszún, már csak a bosszún törtem a fejem.
Kedves leszek vele, figyelmes. Virágot hozok neki, nézek rá szerelmesen, majd átölelem, gyengéden érzékien. De a végén még visszahódítom! Ott hagyja a férfit, anélkül, hogy megtudnék a szerelmükrõl bármit is. Lesz egy is idõ, amíg szenvedni fog, hogyan döntsön, de mellettem fog, a gyerekek miatt, ha más miatt nem is. De a szerelmét elfojtja! Egy elásott bomba lenne ez. Bármikor találkozhatnak újra, és ha már rám un vagy én unom meg a kedveskedést, megfeledkezem a figyelmességrõl - átkozott, rutinhétköznapok! - majd újra kinyit benne a titkos, misztikus virág: újra vágyakozni kezd. És egyszer majd, amikor kilépek lakásunk ajtaján, õ elgondolkodva odalép a telefonhoz. Áll elõtte sokáig, talán az ujja a szájában lesz vagy a szemöldõkét simogatja ujjával (mindig így tesz, ha nyugtatni akarja magát), felidézi magában a telefonszámot, hogy emlékszik-e még rá, és emlékezni fog, ennek is jelentõséget fog tulajdonítani. Hirtelen ellép a telefontól: á, minek hívjam fel, lehet, hogy már el is felejtett. Aztán felkiált magában fájdalmasan: Nem felejthetett el! Kisiet a konyhába, felteszi a tûzhelyre az ebédhez szükséges forralni való vizet, majd ott áll felette sokáig, révedezve, egykedvû arccal. És akkor hirtelen a telefonhoz lép, lesz, ami lesz, tárcsázza a számot!
- Bosszút akarok állni - sziszegtem magamban, és nagyot csaptam az elõttem magasodó szekrényre.
A szekrény elõtt álltam, ilyesmiken gondolkodva, már vagy negyedórája.
- Mi a baj? - lépett oda hozzám, ijedt tekintettel.
- Sose találok semmit!
- Mit keresel?
- A barna nadrágomat.
- Az el van szakadva, emlékszel...
- Nem varrtad még meg?
- Még nem.
- Hetek óta el van szakadva, és nem varrod meg, mi a szarral törõdsz egész nap?
Beszaladtam a fürdõszobába, és ott gondolkodtam tovább. Kegyetlen terveket eszeltem ki - a legapróbb részletekig.
*
Két dolgot tehetsz: vagy elfogadod, ami van, elfogadod, hogy ezt a játékot úgy kell játszani, azokkal a szabályokkal, amiket õ talál ki. Ha titkolózik, hadd titkolózzon, asszisztálnod ugyan nem kell az egész nyomorult szerelmükhöz, de teret adsz neki: hadd raboljon, öljön, hazudjon, amíg akar.
Vagy leülsz elé, és minden gondolatodat és fájdalmadat, kételyedet, gyanúdat elmondod neki, és megkéred, hogy játsszon õ is teljesen nyíltan.
Az elsõbe belehalsz, a másodikba õ hal bele, mert megölöd. A pillantásaiddal, a csakazértis-gyanúiddal, a részletekkel, a mélységekkel, amikbe mindenáron bele akarsz tekinteni.
Holnapután lesz 28 éves.
katt ide :)